Népszavazás. A három kérdésből ma a tandíjról. Mi az igen, tehát az elutasítás tartalma. Mi a nemé. Mi segít a szegényeknek, mi ösztönöz a minőségre, mi felel meg a társadalom igazságérzetének. Vita. Hiller István oktatási és kulturális miniszter, MSZP, Pokorni Zoltán, volt oktatási miniszter, FIDESZ, Mészáros Tamás, a Magyar Rektori Konferencia elnökségi tagja és Miskolczi Norbert, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának elnöke.
Műsorvezető Baló György: – A két hét múlva esedékes népszavazás három kérdése közül a felmérések szerint a felsőoktatási tandíj eltörlésének van ugyan meggyőző, de a másik két kérdéshez képest viszonylag a legkisebb többsége. Ruszti Zsolt tandíj tényei.
Riporter Ruszti Zsolt: – A tandíj vita bármilyen furcsán hangzik is tulajdonképpen nem a tandíjról kellene szóljon. Vagy legalábbis nem csak arról. Hanem egy fontosabb dologról, a magyar felsőoktatásról. Mert milyen is a magyar felsőoktatás? Természetesen világhírű, hiszen évtizedekig ezt hallottuk. Másrészről elég gyengén szerepelnek a magyar egyetemek a különféle ranglistákon. Úgy tűnik, hogy a magyar felsőoktatás nem lég versenyképes. Sokak szerint a tandíj éppen a versenyképesség növeléséről szól. Manhertz Károly mondta, hogy most már a magyar egyetemeknek is az Európai Unióban kell helytállniuk. Akárcsak a diákonak vagy a diplomásoknak. De mi a helyzet az egyetemi rangsorokkal?
Dr. Manhertz Károly, szakállamtitkár: – Én azt nem mondanám, hogy annyira rossz a magyar felsőoktatás minősége, hiszen Magyarországon egy diplomát szerzett ma bárhová megy mindenütt megállja a helyét.
R.: – Ezenkívül Manhertz Károly szerint azért sem rossz befektetés a diploma, mert nálunk a diplomás munkanélküliség aránya alacsonyabb, mint az EU legtöbb országában. Németországban pl. a duplája a mienknek. A nemzeti össztermékből a felsőoktatásra fordított összegben hozzuk az EU-átlagot. Ami azt jelenti, hogy idén a GDP 1,52 %-át fordítjuk erre a célra. Ez 226 milliárd Ft-ot jelent. A másik fontos kérdés, az egyetemi hallgatók létszáma. Nálunk jelenleg az egyetemista korúak több mint 40 %-a jár felsőoktatási intézménybe.
M.K.: – Vannak kisebb országok, Hollandia, Belgium, ahol ez magasabb ez az arány. Ahol azért ez felmegy 50-52-53 %-ra.
R.: – A Magyarországhoz hasonló nagyságú Ausztriában és Csehországban kb. feleannyian járnak egyetemre, mint nálunk. A EU egyébként nem szabályozza azt, hogy mennyi egyetemista legyen egy országban. De annak érdekében, hogy járjanak túl sokan fölöslegesen sokáig egyeteme, a legtöbb országban valamilyen formában pénzt kérnek a diákoktól. Gyors, de nem reprezentatív felmérésünkben arra kértük a Budapesti Műszaki Főiskola jelenlévő diákjait, hogy tegyék fel a kezüket, ha nem szeretnének tandíjat fizetni. Úgy tűnik, ők nem nagyon szeretnének. A intézmény rektora, Rudas Imre megértő, hiszen fizetni általában senki sem szeret, szerint egyébként a tandíj hasznos, mert ez egy teljesítményorientált terület, ezért ő úgy gondolja, hogy azokat kell támogatni, akik jól teljesítenek.
Prof. Dr. Rudas Imre, egyetemi tanár: – A műszaki felsőoktatásban a rendszerben benne van 20-30 % olyan hallgató, aki minimálisan vagy alulteljesít. Gyakorlatilag nekik azon túlmenően, hogy az oktatók követelnek tőlük és megfelelő mennyiségű kreditet teljesíteniük kell, ami vagy sikerül vagy nem, egyéb más motivációjuk nincs. Sokszor úgy érezzük, hogy töltik itt az időt, ha úgy tetszik az adófizetők pénzén.
R.: – De az intézményeknek és a tanároknak is igyekezniük kell, hiszen, ha a diák fizet, akkor megkövetelheti a jó minőségű szolgáltatást. A tapasztalat ezt mutatja már most is a költségtérítéses diákok esetében.
R.I.: – Bizony, miután fizetnek, várják is a szolgáltatást és szóvá is teszik, ha ennek a színvonala ne olyan.
R.: – Kulcsár Szabó Ernő az ELTE Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója szintén elengedhetetlennek tartja a tandíjat, hiszen szerinte is e a diák egyetlen eszköze, hogy minőséget követelhessen. Ennek ellenére mégis komoly kétségei vannak.
Prof. Dr. Kulcsár Szabó Ernő, egyetemi tanár: – Jószívvel mégsem tudom azt mondani, tehát, ha emberként megkérdeznek, hogy tehát akkor most erőszakoskodjak a tandíj melletti érvelésnek a meggyőző retorikájának mezején, akkor nem tudok, mert látom, hogy az utolsó gazdasági eszközeiket fordítják már rá a családok arra, hogy az ember megkérdezi, hogy honnan vegye még azt a többletköltséget?
R.: – Szerinte a tandíj sajnos fontos eleme a versenyképes oktatásnak.
K.Sz.E.: – Én igazából a mi értelmiségünk jövőjét abban látom, hogy lesz-e Magyarországon olyan egyetem, amelyik Európa, legalább európai értelemben versenyképes.
R.: – Kulcsár Szabó Ernő azt mondja, hogy berlini tanári tapasztalataiból tudja, hogy mi kell a versenyképes egyetemi oktatáshoz. Jó tanárok, jó könyvtár és könyvkiadás és egy olyan tanrend, ami nem aprózza el a diákok energiáját. Ezenkívül szerinte túl sok felsőoktatási intézmény van nálunk. Szám szerint 71. miközben Németországban 80 körül van a számuk. Az uniós átlag szerint egyébként kb. 1 millió emberre jut egy olyan egyetem, ahol minden szak létezik. Pálfi Nóra, a HÖOK titkára elmondta, hogy ők is fontosnak tartják a magyar felsőoktatás átalakítását, és egyáltalán nem csak azzal foglalkoznak, hogy nem akarnak tandíjat fizetni és késze. A fő probléma szerintük az, hogy sok diák és a családjuk egyszerűen már nem tud több anyagi áldozatot hozni. Kiszámolták, hogy egy fővárosi hallgató minimális havi költsége 60-70 ezer Ft.
Pálfi Nóra, főtitkár, Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája: – Ehhez jönne még hozzá ez az összeg, ami arányaiban már annyival nem magasabb, viszont a hallgató így is rengetget fizet.
R.: – A tandíjjal kapcsolatos másik állításuk az, hogy nem a jókat kellene jutalmazni, hanem a rosszakat büntetni. Ha valaki rosszul teljesít mondjuk az egyik félévben, az fizessen.
P.N.: – És akkor ő azt mondja, ó, te jó ég, hát rengeteget fizettem, akkor a következő évben én összeszedem magam, odafigyelek.
R.: – Pálfi Nóra szerint ők csak azt szeretnék, hogy ne a tehetőseké, hanem a tehetségeseké legyen a felsőoktatás. Valószínűleg ebben mindenki egyetért.
Mv.: – Vendégeink Hiller István, oktatási miniszter, Pokorni Zoltán, volt oktatási miniszter, Mészáros Tamás, a Corvinus Egyetem rektora, a Rektori Konferencia elnökségének tagja, és Miskolczi Norbert, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának elnöke. Pokorni úr, úgy tűnik nekem önt nézve is meg hallgatva is, hogy ön az érvein túl nagyon erősen érez ebben az ügyben. Mi a döntő érve a tandíj ellen?
Csak azért mondom, hogy mi a döntő, mert néhány perc alatt nem fogjuk tudni az egész problémát kitárgyalni, főleg, hogy négyen vannak.
Pokorni Zoltán, volt oktatási miniszter, FIDESZ Magyar Polgári Szövetség: – Nem tudom ki, honnan jött ennél az asztalnál.
Mv.: – Milyen értelemben?
P.Z.: – Hát hol született, hol látta a napvilágot, milyen településen és vajon itt ülne-e…
Mv.: – De meg tudjuk kérdezni. Hol született?
Hiller István, oktatási és kulturális miniszter (MSZP): – Soproni polgári családból.
Mv.: Ön?
Mészáros Tamás, a Magyar Rektori Konferencia elnökségi tagja: – Eger.
Mv.: – Ön?
Miskolczi Norbert, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának elnöke: – Szeged.
Mv.: – Akkor sokfelől, ön?
P.Z.: – Így van, én Budapesten, az én édesanyám óvónő volt, egyedül nevelt minket, a szüleim elváltak, biztos vagyok benne, hogy nem tudott volna bátyámat és engem egyetemre küldeni hogyha ilyen mértékű, akkor nyilván reálértéken számolva, tandíjat kellett volna fizetni. Személyes ügy is ez nekem. Ha úgy tetszik ilyen elsőgenerációs értelmiséginek. Talán az asztalnál vagyunk így még néhányan. Én őszintén hiszem, hogy a tehetség az egyenlően osztatott szét. Cigány, és nem cigány, szegény és módos, kitelepülésen élő vagy a Rózsadombon született fiatalemberek között. És valamennyiünk érdeke ebben az országban, hogy ezek ne kallódjanak el, vagy minél kevesebb kallódjon el, hogy ne legyünk idealisták. És azt gondolom, hogy ma Magyarország egy olyan állapotban van, hogy igenis teljesítményének talán a leginkább növelhető része a felsőoktatáson keresztül történhet meg és minden olyan lépés, amelyik szűkíti, akadályozza, zárja be a kaput, az nemcsak az egyén felemelkedése előtt zárja el az utat, hanem az ország felemelkedése előtt is.
Mv.: – Miniszter úr, itt az a nagy kérdés, hogy mit kezd a tandíjpárti ember a szegénygyerekekkel? Ha nem, tegyük fel nem zseniális, csak egyszerűen tehetséges. És kiszorul, mondja Pokorni Zoltán.
H.I.: – Aki szegénycsaládból származik, az nem fizet tandíjat. A törvény kimondja, hogy akik a szakszó szerint hátrányos helyzetűek, azok nem fizetnek tandíjat. Viszont kapnak szociális támogatást, többet, mint korábban. Akik a legszegényebb körből érkeznek, azok többet kapnak, mint tavaly vagy tavalyelőtt, és még egy másik kategória is, aki még szegénynek mondható, de talán nem halmozottan hátrányos, ő is többet kap, az ösztöndíja, a szociális ösztöndíja, tehát nem a tanulmányi, az több, mint a 10500 Ft-os tandíj.
Mv.: – Bocsásson meg…
H.I.: – Egyik oldalról tehát nem kell neki tandíjat fizetni, másrészt szociális helyzeténél fogva szociális ösztöndíjat kap.
Mv.: – Akkor tényszerűen ezt nagyon gyorsan tisztázzuk, ön kit gondol szegénynek és Pokorni Zoltán kit gondol szegénynek? Ezt muszáj, hogy értsék.
H.I.: – Ebbe a kategóriába tartoznak azok, akik rendszeres gyermekgondozási segélyt kaptak vagy utánuk a család ezt kapott. azok, akik rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosultak. Azok, akik más tekintetben gyes, gyed juttatást kapnak. Ők nem fizetnek tandíjat. Illetve azok, akik hátrányos helyzetűek, halmozottan hátrányos helyzetűek, szociális alapon, szociális alapon többet kapnak, mint korábban, azt mondom tehát, hogy egy szegény családból érkezett tehetséges fiatal jobban jár ebben a rendszerben, mint korábban.
Mv.: – Magyarul Pokorni Zoltán édesanyja ma ön szerint tudna két gyereket egyetemre küldeni?
H.I.: – A leghatározottabban mondom, hogy igen.
P.Z.: – Nem, nem lennénk halmozottan hátrányos helyzetűek a bátyámmal, ismerem ezeket a kategóriákat polgármesterként kínlódunk is vele, szociális bérlakásra jogosult, nem jogosult, nagyon alacsony ez a szint, őrült alacsony. A szegény szót én kerülném, rászoruló, ma az, akinek mind a két szülője pedagógus. Nem halmozottan hátrányos, nem kell gyermekvédelmi támogatást adni neki, de nem tudja a pedagógus keresetből, ha mind a két szülő dolgozik és aktív a két gyerekét felsőoktatási intézménybe adni, és kerüljük itt az ingyenességet, a tandíjmentesség szóról van szó, a fiatalok elmondták itt a bejátszásban, hogy igen komoly erőt, időt, energiát, pénzt áldoznak amúgy is az államilag finanszírozott képzésben is a családok, hogy a gyerekeiket taníttassák, ezt még 100-150 ezer Ft-tal növelni, szerintem ma Magyarországon lehetetlen.
H.I.: – Én ezt nagyon másként látom.
P.Z.: – Még egy dolgot hozzátennék, ha megengedi a miniszter úr, nézze, a felsőoktatás az egy szolgáltatás, igaz? ára van, megfogható ára, 1 milliótól 2 millióig, 3 millióig terjed mondjuk egy diploma során ez a költség, amit adunk a gyerekeinknek, a fiataloknak. Miért jó az, hogy az, akinek van, évente 150 ezer Ft-ja az hozzájut egy 1 millió Ft-os szolgáltatáshoz, akinek pedig nincs 150 ezer Ft-ja az nem jut hozzá. Nem hiszem ezt helyénvalónak.
Mv.: – Ön jön és utána az urak feltétlen. Tessék.
H.I.: – Szerintem a legfontosabb a színvonal. Azt akarjuk, hogy a magyar felsőoktatás…
P.Z.: – Akkor követeljünk színvonalat és ne pénzt.
H.I.: – A legfontosabb tehát a színvonal, azt akarjuk, hogy a magyar felsőoktatási intézmények jobb minőségű diplomát adjanak. Másfél évtized alatt egy mennyiségi szemlélet érvényesült, egyébként ez helyes volt. 100 ezer hallgató volt a ‘90-es évek elején, most 400 ezer hallgató van. A világ azonban elment mellettünk. A legfontosabb, hogy a diplomának valódi versenyképes tartalma és értéke legyen. A piac ezt beárazza. Ezért választottuk külön a szociális juttatásokat és a tanulmányi részt. Ezért a leghatározottabban az a véleményem, hogy a fejlesztési részhozzájárulás az egy a versenyképességet növelő, színvonalemelő és igazságos rendszer. igazságosabb ez a rendszer, mint ami idáig volt.
Mv.: – Mészáros úr. Ha ez önön múlik. a 72 magyar felsőoktatási, 71 vagy 72 magyar felsőoktatási intézményből hány lehet versenyképes hosszú távon?
M.T.: – Erre is válaszolni fogok, csak azzal kezdeném, hogy a Rektori Konferencia nagyon ritkán volt olyan egységes, az állami egyetemek és a főiskolák, mint a tandíjjal kapcsolatban és minden rektor támogatja a tandíjat, feltételezhetnénk, hogy nekünk érdekünk, hogy kisebb tudású, tehetségű hallgató jöjjön hozzánk? A Corvinus Egyetem 35 éve 4-500 gyerekkel foglalkozik vidéki, rászoruló gyerekkel, felkészítik a diákjaink ingyenesen őket, és én azt hiszem, hogy nagyon sokan tehetségesek bejutnak. Tehát érdekünk az, és itt kell megtenni mindent, hogy a legjobb diákok hozzánk kerüljenek. nem tesszük hozzá, hogy mi történt itt az elmúlt 5-10 évben, jelentős mértékben növekedtek azok a szolgáltatások vagy azok a hallgatói normatíva, hallgatói kollégiumi normatíva, hallgatói lakhatási normatíva, többszörösére emelkedett, mint amit most idézőjelben, visszakérünk. Tehát, ha rajtam múlna, igenis a minőség érdekében, a teljesítmény érdekében kell.
Mv.: – Ön szerint egyenes összefüggés van a, mondjuk így, hogy a részhozzájárulás vagy a tandíj és a versenyképesség között?
M.T.: – Hozzá fog járulni a versenyképességhez, pl. mi a nemzetköziesedében gondolkodunk a többletbevételből, ami azt jelenti, hogy szeretnénk egyre több külföldi hallgatót részben külföldi, részben hazai hallgatót cserélni, ösztöndíjban részesíteni, részben külföldi professzorokat meghívni. Én azt hiszem, ha Európába akarunk menni, mint ahogy itt elhangzott, és az európai ranglistán rajta lenni, ezeket meg kell lépni.
Mv.: – Hány magyar felsőoktatási intézmény lehet versenyképes nemzetközi értelemben?
M.T.: – Hát én nagyon szeretném, ha 5-10 versenyképes lenne.
Mv.: 5-10 a 71-ből. És hány életképes a 71-ből hosszabb távon ön szerint?
M.T.: Hát a fele.
Mv.: – Fele. Még annyit szeretnék kérdezni, hogy arról volt szó, hogy a Rektori Konferenciának lesz egy saját koncepciója erről az egészről. Van?
M.T.: – Elkezdtünk dolgozni rajta, egy ülés már volt, annyira messze vagyunk még a végeredménytől és a hatástanulmányoktól, hogy még nem szeretnék erről beszélni.
Mv.: – Magyarul ezt önök március 9. előtt nem fogják letenni az asztalra?
M.T.: – Nem, nem, nem.
Mv.: – Miskolczi úr, van még kompromisszum vagy nincs tandíj?
M.N.: – hát a elhangzottak én úgy gondolom, hogy nagyon vegyesek és részigazságokat tartalmaznak. A HÖOK végzett egy felmérést és pont a Corvinuson jött ki az, hogy nincs elsődiplomás, első értelmiségi hallgató, a legtöbb hallgató, aki odajár, mind a kettő szülője diplomával rendelkezik.
Mv.: – Magyarul azt mondja, hogy dinasztiák vannak és nem lehet bekerülni?
M.N.: – Tipikusan ilyen intézmények a Corvinus, a Semmelweis és az ELTE Jogi Kara, pl. Budapesten, akiket láttunk, ahol nagyon kevés az első értelmiségi, azok, akiknek a szülei gimnáziumot vagy esetleg 8 általános végeztek.
Mv.: – Műegyetem?
M.N.: – Ott vegyes a kép, általában a műszaki képzéseken, mint a villamosmérnök, gépész, a legmagasabb az első értelmiségiek száma, nagyon sokan választják a műszaki pályát egyébként azok közül, akiknek a szülei nem rendelkeznek magasabb diplomával. Azt is el kell, hogy mondjam, hogy a miniszter úr elmondta, hogy szegény és rászorul. Ez nem ugyanaz. Rászoruló az, akit pl. gondozásba vettek. Vagy a jegyző védelmébe vett, szegény pedig az, akit Pokorni úr mondott, akinek a két tanár szülője van és nem tud havi nettó 100 ezer Ft-ból, 20-30 év munkaviszony után elküldeni két gyereket Budapestre tanulni a legjobb tehetsége szerint.
Mv.: – Megengedi nekem egy kérdést, azt tapasztalja az ember jártában-keltében a világban, hogy az egyetemisták nagyon sok helyen a világban nagyon keményen dolgoznak a tanulmányaik mellett. Na most nem akarok ebbe nagyon belemenni, de óvatosan megjegyzem azt is, hogy nem látja az ember azt és általában az a véleményem, hogy a magyar egyetemeknek a szorgalmi időszak olyan borzalmas terhelést jelentene a diákoknak.
M.N.: – Én úgy gondolom, hogy azért, ha a magyar egyetemek szorgalmi időszaka nem terhelés a gyerekeknek, akkor talán nem a fizetésben kell látni a megoldást, hanem abban, hogy igenis magasabbra kell emelni a szintet és talán ez emelné a legjobban diplomák minőségét. Azt is el kell mondani ma Magyarországon időre finanszírozza az intézmény a hallgatót, míg azokon a helyeken, ahol a hallgatók dolgoznak mellette, ott nem jár szankció azért, mert a hallgató hosszabb idő alatt végzi el az intézményt, tehát egy 4 órás részmunkaidővel, fele annyi tárggyal nagyjából kétszer annyi idő alatt elvégzi az egyetemet, jó jegyekkel. Tehát ismétlem, nem rossz jegyekkel. Én úgy gondolom, hogy miniszter úr mondta, hogy minőségi diploma kell, ez a pénz egyébként annyira elenyésző, hogy maximum arra elegendő, hogy jobb minőségű papírra nyomtassák a diplomát, így valóban jobb minőségű lesz az.
Mv.: – Annyit még hadd kérdezzek hozzá, ön jön természetesen, csak annyit hadd kérdezzek hozzá, hogy egy sokkal nagyobb megemeltebb és kedvezőbb körülmények között visszafizethető vagy visszafizetendő diákhitel nem segítene?
P.Z.: – Sok mindenen segít a diákhitel rendszer egy nagyon érzékeny rendszer, úgy teremtettük meg, úgy csináltuk meg, hogy eljárjon a maga lábán, ne szoruljon az állam közvetlen támogatására, tehát egy olyan finanszírozó rendszer, egy fontos feltétele van, hogy a diák hitelrendszer működőképes legyen, ez pedig a reálbér növekedés. Magyarországon ez most megbicsaklott, tavaly decemberben mennyi, 0,8 %-os növekedés volt…
Mv.: -…gazdasági növekedés, nem reálbér, a reálbér az csökkent.
P.Z.: – A reálbér az csökkent, gazdasági növekedés kell hozzá.
M.T.: – A legnagyobb reálbér növekedés volt Magyarországon.
P.Z.: – és reálbér növekedés kell hozzá. nem lehet parttalanul növelni a diákhitel keretét, tudom, hogy az elődöd, az én utódom Magyar Bálint azt mondja, korábban is ez volt az ő elképzelése, az utólagos képzési hozzájárulás, hogy majd a diák hitel ezt megoldja, nem minden esetben oldhatja meg. De, ha megengedi, hadd reagáljak egy pillanatra, Hiller miniszter úr szavaira.
Mv.: – Utána, ha kívánja tartósan is.
P.Z.: – A minőség, amit a miniszter úr mond, ezek szavak, hozzátehetném udvariasan, hogy szép szavak, amit most a kormány csinál az egy felelősség-áthárítás. A diákokra mutat, hogy majd, ha ők fizetnek, akkor kikövetelik a minőséget. Valamennyien utaztunk már villamoson is, buszon is, sőt taxival is. Tudjuk mi a különbség a taxi és a BKV között. Az a megrendelő, aki érdemben tudja befolyásolni az általa vásárolt szolgáltatás minőségét, mennyiségét, fajtáját, részleteit, az megrendel, aki ezt nem tudja megtenni, az vevő. A diák…
Mv.: -…tehát a taxis az megrendelő és, aki BKV-n utazik az vevő.
P.Z.: – Ha ön taxin utazik, akkor megrendelő. Ha BKV-jegyet vesz, akkor vevő. Magyarországon ma a felsőoktatásban egy megrendelő van, ez az állam, ön. az ön felelőssége és az ön apparátusának a felelőssége, hogy milyen minőség van az egyetemeken. Nem a diákoké momentán. Lehetne más megrendelői szerep, nagy gazdasági vállalatok, számos helyen a világban láttunk erre példát, Magyarországon ez még nem jött létre, a diákok nem lesznek megrendelői szerepben. Ezzel az összeggel, 10 éve idestova fizetnek önköltséges képzésben a diákok, azt láttuk, hogy az oktatás minősége ezekben a képzési formákban nem magasabb, sőt átlagosan némileg alacsonyabbak, mint az államilag finanszírozott képzésben.
H.I.: – Hallottam már tőled ezt a példát, akkor sem értettem vele egyet, amikor negyedévvel ezelőtt elmondtad.
P.Z.: – Régen utaztál BKV-n.
H.I.: – Most sem. ÉN utazom BKV-n és a történet a mondat szép, csak nem így van. Az állam persze nem én, és nem te, hanem mindannyian együtt vagyunk. És azért ez egy megközelítésbeli különbség.
P.Z.: – Momentán valaki kormányoz.
H.I.: – Annyira udvariasan végighallgattalak, hogy csuda. Az elsők voltunk mi, akik nem egyszerűen fűnyíróelv alapján csökkentettük illetve növeltük a képzési keretszámokat, hanem különböző területeket, ahol a piac azt mondta, hogy ott igenis több hallgatóra, több diplomásra van szükség, ott növeltük, más helyen pedig, ahol már nem lehetett felvenni, ott csökkentettük. Ti ezt teljesen fűnyíróelv alapján csináltátok. megemeltétek a keretszámot és emelkedett mindenkinek, minden szakterületnek a kerete. És egy mondat erejéig hadd reagáljak…
P.Z.: – ez nem igaz.
Mv.: – Beszéljünk a tandíjról.
H.I.: – Hadd reagáljak arra, amit elnök úr mondott, mert hiszen mindaz, amit ön most kritizál elnök úr, ezt a rendszert, amiben a fejlesztési részhozzájárulás benn van, ezt úgy alakítottuk ki együtt, több hónapos munkával a hallgatói hozzájárulások rendszerét és az egész szisztémát, hogy ön az első, aki ezt aláírta. Itt van a Magyar Tudományos Akadémia, a Rektori Konferencia, a Felsőoktatási Szakszervezetek, a Doktoranduszok Országos Szövetsége mellett, első helyen a HÖOK elnökének aláírása. Aki azt mondja, a hallgatók teljesítményét elismerő minőségi munkára ösztönző, kiszámítható és átlátható hallgatói juttatási rendszer ez. Az ön aláírása van rajta, hónapokon keresztül dolgoztunk.
Mv.: – Bocsásson meg.
H.I.: – Azt gondolom, hogy ez…
Mv.: – Miskolczi urat egy ilyen állami papír aláírásával ön kompromittálja, akkor kénytelen vagyunk neki most lehetőséget adni, parancsoljon.
M.N.: – Nincs benne az, hogy a szegények nem maradnak ki a felsőoktatásból és nincs benne az, hogy a hallgatói juttatási rendszer átalakítása alapvetően a tandíjjal jár. Az, hogy többet kapnak a hallgatók szociális alapon, az nem jelenti azt, hogy fizetniük is kell érte. Alapvetően erre a papírra már sokszor hivatkozott miniszter úr, aki annak idején, ha minden igaz miniszterelnök is ott ült mellettem és vele is aláírtuk, én úgy gondolom, hogy a HÖOK azért több mint bármelyik másik ellenfele a minisztériumnak, vagy éppen úgy gondolom az egyetlen ellenfele ma Magyarországon, hiszen mindenki más beállt a sorba, ki béremelésért, ki pedig egyszerűen más kedvezményekért, én úgy gondolom, hogy a HÖOK azért más, mert akkor, ha van tandíj, akkor nem hátat fordít a tárgyalásoknak, hanem azt mondja, hogy a tandíj mellett is a lehető legszélesebb körben képviseli a hallgatók érdekeit, és nem hagy egyetlenegy rászoruló hallgatót sem kimaradni a felsőoktatásból. Ezért küzdünk, ami nagyon fontos, hogyha van új szociális ellátórendszer az nem azt jelenti, hogy mindenki belekerül, hanem, hogy többen kerülnek bele, mint eddig. Miniszter úr azt mondta, hogy mindenki bekerül a felsőoktatásba, aki szegény, gyakorlatilag nem.
Mv.: – Az a helyzet, hogy gyakorlatilag lejárt az időnk, Mészáros úr, ha nincs tandíj, ha ma lett volna ez a népszavazás, valószínűleg leszavazták volna, elég erőteljes arányban a tandíjat, akkor mi lesz?
M.T.: – Hát nekünk hosszabb távon 1 milliárd 1,5 milliárd Ft fog kiesni.
Mv.: – Ki a nekünk?
M.T.: – A budapesti Corvinus Egyetemnek, ha az öt évre vett, akkor kb. ennyi a bevétel.
P.Z.: – Rektor úr, ma van tandíj?
M.T.: – Nincs.
P.Z.: – Hát akkor mi esik ki?
M.T.: – De szeretnénk. Minőséget produkálni, önmagunknak vagyunk ellentmondóak, hát, ha differenciálni akarunk az egyetemek között, a főiskolák között, részben a tandíj fog differenciálni.
M.N.: – Tehát a tehetséges hallgató többet fizet.
M.T.: – És a tehetséges hallgató oda fog jönni, mert meg fogjuk találni a módját annak, hogy odajöhessen.
H.I.: – Csak éppen a tehetséges hallgató nem fog tandíjat fizetni, mert a tehetséges hallgató, ha szorgalmas akkor olyan teljesítményt nyújt, hogy az első 15 %-ba bekerülve tandíjmentességet nyer el.
M.N.: – A 140 pontos tehetséges, vagy a 90 pontos tehetséges, miniszter úr?
P.Z.: – Nekem egy kérdésem lenne, ha megengedi a műsorvezető úr.
Mv.: – Ez az utolsó kérdés, tessék, parancsoljon.
P.Z.: – Miért nem tetszettek ezt elmondani a választások előtt?
Mv.: – Mit? Hogy lesz tandíj?
H.I.: – Miért nem tetszettek kitartani a tandíjkoncepció mellett, amit 1992-ben, 95-ben megerősítettek.
P.Z.: – Lehet 13 évvel ezelőtti szakmai kérdést feltenni, szívesen meg is válaszolom.
H.I.: – Képviselő úr, nem a történetiség a lényeg,
P.Z.: – csak éppen…
H.I.: – akarjuk-e a színvonalát emelni a felsőoktatásnak, vagy nem. Egy mennyiségi szemlélet után…
P.Z.:- Akkor színvonalat kell követelni, a gyerekektől és nem pénzt kell tőle elvenni.
H.I.: – Kérem szépen, hogy csatlakozzék inkább egy színvonalemelő koncepcióhoz.
P.Z.: – Én feltettem egy egyszerű kérdést, mert nyilván nem értünk egyet ebben az ügyben, hogy most kell tandíj, nem kell tandíj, de talán abban egyetértünk, hogy nem elegáns dolog a választás előtt azt mondani, hogy nem lesz, utána pedig bevezetni.
Mv.: – Jó.
H.I.: – Én pedig azt gondolom, hogy a legfontosabb, hogy a magyar felsőoktatás színvonala emelkedjék Zoltán.
P.Z.: – De István helyes dolog az…
Mv.: – Tegye meg, hogy erre most nem válaszol, megkérdezte, még egyszer meg akarja kérdezni?
P.Z.: – Nem, mert nem látom sok értelmét.
Mv.: – A következő két hétben még biztos, hogy fogják ezt folytatni, mi mindenesetre köszönjük, hogy eljöttek és várjuk önöket máskor is. Köszönjük.
A videó ezen a linken tekinthető meg.
